literature

Eszak 1 Fejezet Ejfeli Orseg

Deviation Actions

SusannaWinter's avatar
Published:
175 Views

Literature Text

Észak // North // 1. Fejezet - Éjféli őrség // 1. Chapter - The Midnight Watch

Fojtogató sötétség, és a sötétségen keresztül merészkedő halvány fény is elenyészik amint egy tagba szakadt őr elébe áll, és mint valami hegyomlás vágja el a fény útját. A keskeny járatban láncaikat csörgető rabok lemondó sóhajjal az ajkukon hullannak vissza remény vesztettségük bugyrába. Fekete láncaikat csörgetve remegő kezekkel adogatják egymásnak a kosarakat, melyeket vétek leejteni, holott leginkább csak fél-drágaköveket rejtenek azok mélyei, ametisztet, jádét, citrint, kalkedont, lazulitot. De nem csak ezek miatt az értékes kövek miatt kutatják ilyen szorgalommal észak legnagyobb és legmélyebb hegyének mélységét. Van itt egy különleges fémfajta is. Melyet jobbára csak itt találni meg. Ennek a fémnek az ötvözetétől százszorta keményebb és erősebb lesz az acél, és ezek a fekete láncok is, amiket a rabok viselnek, szintén ebből a fekete fémből készültek. Ennek a fémnek ugyanis van egy különleges képessége, még pedig az, hogy minden életet kiszipolyoz abból a szervezetből, amihez hozzá ér. A mágia finom elemeit, amik az illető testében összpontosulnak szintén csak nyomtalanul, eltünteti. A rabokba éppen ezért leginkább csak hálni jár a lélek. Ám vannak olyanok is akik a hosszú börtön évek alatt teljesen elveszítik a lelküket, és láncok egyre másra csak csillogóbbá és fényesebbé válik, míg nem az illető aki ezt viseli, teljesen feladja míg nem egy egyszerű báb lesz csupán, ami mozog, eszik, iszik, alszik, de mást már nem tesz, csak él nap nap után, hétről hétre és hónapról hónapra, egészen addig amíg végleg meg nem törik az illető és meg nem boldogul. Az őrök eddig mindig csak és kizárólag a viselőjének halála után távolították el ezt a láncot.
Halk nyögés hallatszik a bánya mélye felől. Egy megcsúszó láb zaját hallani, majd ahogy a kúposra pakolt kosár hangos csattanással a földön landol, és szétszóródik belőle a kő hulladék.
- Mocskos semmire kellők! – dünnyögi igen csak mély, leginkább disznóéhoz hasonlatos hangon az őr, ahogy egyetlen mozdulattal a korbács után nyúl. A bőr szisszenve szeli át a levegőt és éles húst tépő csattanással, csapódik be az áldozat bőrébe. Az illető halkan jajdul fel, hiszen másra nincs ereje. A beszökő napfényben még éppen látni a kócos fekete haj alól elővillámló méregzöld szemeket. Megcsörrenti a láncát, mintha csak mágikus szavainak egész áradatához mozdulatot is akarna tenni. De a válasz minderre csupán gyomron rúgás, amitől az illető neki roskad a falnak, és pár pillanatig magatehetetlenül támaszkodik meg az érdes köveken, közben, pedig a korbács csípős vége fekete nyelvként siklik végig a testén és fakaszt vér az egykor márványosan fehér bőr alól. – Átkozódunk? Átkozódunk D’ Rais uraság! Jobb lenne, ha inkább a munkájára figyelne! – a megkorbácsolt nem szól semmit csak a vaddisznószerű agyarakkal rendelkező őrkutyára, sandít. A szemében is fáradtság izzik… több ezernyi boldogtalan óra fáradtsága. Az ő akarata azonban még nem tört meg… és ezt az őr is látja. – Kalodába zárni. – dörrenti el magát, és másik két szolga érkezik, akik kirántják az egykori urat a sorból és elvonszolják felfelé az udvar irányába. A többi rab, pedig csak fáradtan pillant utána. Némelyikük a fejét rázza, páran magukban elmormognak egy imát az egykori őrgrófért, és aztán szakadatlan közönnyel tovább végzik a dolgukat, a levegőtlen járatokban.

Mióta északot is elfoglalták az orkok hordái és azok szövetségesei, az emberségnek nyomát sem látni sehol. Mindenhol csak a pusztítást és a pusztulás különböző aspektusait látni. Orkok és azok szövetségeseik járják a környéket préda reményében, fosszák ki az egykori várkastélyokat. Az utolsó csepp ellenállást is elsodorták már réges régen. És ez az egész fertő délről indult… ott ütötte fel fejét elsőnek a széthúzás és ez adott elég teret az orkoknak, hogy a gazdagon termő vidékek közelébe férkőzzenek. Eleinte egész mezőket taroltak le, falukat égettek porrá, és az ott lakók hamvait a szélbe szórták a nőket, összeszedték és szintén csak külön barakkokban, szállásolták el őket… a gyermekeket leölték akárcsak a túlságosan öregeket is. Csupán a legészakibb pontot nem sikerült elfoglalni. Azt a helyet, ahol csak a sziklák meredeznek az égnek, és a hó és a jég több eonji éve tartja rabságban a tájat. Nincs itt semmi más csak a hideg jeges karmú szél és, a hegy rettentően magas tömege. Azé a hegyé melynek tetejére egyetlen lény sem tette soha a lábát. A gyilkos magasságban ugyanis azt beszélték, hogy megfogyatkozik a levegő, és halucinációk kezdik gyötörni a szemet és a fáradt elmét. Hallani olykor, hogy egy kortalan ezüsthajú férfi járja a vidéket. Nem szól senkihez, nem beszél senkivel még is mindenről, tud, ami a földeken történik. Sokan a fagy és a tél uraként tisztelik, és sokan úgy tartják, hogy ő hozza el a tavaszt a megfáradt földnek. De sokan csak legendának, évszázados ködbe burkolózó regének tartják, mely a tündék ajkáról terjedt el elsőként. S ma már senki sem emlékszik Aisven-re a Tél urára. Régen legendák szóltak erejéről, mely még az istenek között is legendásnak számított. Viszont tagadhatatlan, hogy a megjelenése az itt élők lelkében a remény magvát ültette el. Mert hogy akár milyen hideg legyen is ez a környék itt-ott tanyát vertek azok, akik északról elmenekültek, akiket az orkok nem tudtak elkapni és megölni. A nagy háború utáni hónapokban folyamatosan itt találtak menedéket. S az óta is itt élnek és várják a napot, amikor azok kiket magukkal ragadtak a mélységbe az ellenfeleik majd kiszabadulnak, és újra együtt vehetik fel a háborút a bitorlókkal.

Fáradt a reggel, mint mind immár lassan egy éve. A sötét hajú férfi dideregve ül az ágy szélén. Hűvös kék szemei valahova a semmibe pillantanak közvetlenül előtte. Combjaira fektetve a kardja és úgy pillant lassan fel merengéséből. Lassan egy éve, hogy az apja lelkét elrabolták, anyját pedig a elragadta egy ismeretlen hatalom. Azóta semmi más nem tartja életben csak a bosszú. Ahogy lassan nyílik az ajtó és felpillant csak az egyik testvérét, pillantja meg. Ryhon mint mindig nyakig van öltözve, prémes öltözékéből csupán a világos barnás szemei villannak elő, és arcának az a kis darabkája, amit láttatni enged. Az az északi sólyom, ami a legjobb társának tart most is a vállán ücsörög. Ez a madár valamivel nagyobb mint az átlagos sólymok, és a tollazat is más színű a kobalt kék és a fekete tollak felváltva keverednek a fehérekkel. A nagy sötét szemekből csak fürkésző tekintet sugárzik. Furcsa mód a testvére esküszik arra, hogy sólyma érti az emberi szót. Csak épp válaszolni nem képes rá. Ahogy az ifjabb Danilo felé villantja hűvös kék szemeit. A madár kiterjeszti a szárnyait, mintha csak azt akarná közölni, hogy sajnálja, ami történt, s ha ő itt van, akkor minden bizonnyal semmi ilyesmi nem történt volna. Hát igen… ez a legkevesebb, amit már kap egy éve. A Ravenwing háznak utolsó sarja tartja az északiakban a lelket. S az őrgrófok közül alig páran maradtak életben. S még is ők még is életben maradtak.
- Reyan összehívta a gyülekezőt az Őrségnek. – szólal meg Ryhon fáradt hangon, ahogy lekerül a szája elől a sál. Lehuppan testvére mellé, és óvatosan vállon veregeti.
- Hol maradnak a biztató szavaid. – sóhajtja az ágyon ücsörgő.
- Sehol. Már nem bizakodok. Ma van egy éve, hogy ez az egész rém álom kezdetét vette. Nem bizakodok abban, hogy épp ma lesz vége.
- Szerinted életben vannak még? – kérdezi fáradtan.
- Szerintem igen. Nem szabad feladnunk a reményt.
- Épp az előbb mondtad, hogy te már nem bizakodsz.
- A reménykedés és a bizakodás nem egy és ugyanaz. – sóhajtja fáradtan Ryhon. – Gyerünk Csillag… itt van, tessék… edd meg. – egy kis darab húst ad át madárnak, ami az egyik szék támlájára röppen. Danilo érdeklődve néz a madárra.
- Időnként én is úgy érzem magam, mintha csak egy darab hús lennék, amit majd egy ork marcangol szanaszét.
- Az nem fog egy hamar megtörténni. – kontrázik Ryhon ahogy, kibújik a ruháiból, és gyorsan elkezdi felölteni a saját kényelmesebb ruháit.
- Remélem igazad lesz. – mosolyodik el a fiatalabb Danilo. Azzal fogja magát fel kel, átöltözik és elindul, hogy felvegye az őrséget.
Odakint a gyülekező helyiségben megpillantja az egyik D’ Rais gyereket. Ha jól emlékszik Haniel a neve. Reyan épp vele beszél. Távolról figyeli csak a beszélgetést, és látja, hogy Haniel hasonló állapotban lehet, mint ő. Végül is ő az apját és az anyját is egyszerre vesztette el. Sejti, milyen érzései lehetnek… elég csak az ametiszt szemekbe pillantania ilyen távolságból is jól látja, hogy távoli rokonuk sem alszik valami kiemelkedően jól. Nagyot sóhajt, ahogy a fakó zöld szempár rászegeződik. Reyan pedig megszorítja Haniel kezét, és már lép is oda hozzá. Danilo pedig csendesen konstalálja magában, hogy Reyan az egyetlen fél-elf közel s távol, aki nem úgy néz rá, mint valami utolsó senkire. Ahogy épp a talpa alatt keményre döngölt földet venné alaposan szemügyre, megpillantja Reyan kezét, a látószögében. Ahogy elfogadja a kézfogást, megint csak keserűen nagyot sóhajt.
- Ejnye mááár. – nyújtja el Reyan a már szót. Danilo pedig csak némán pillant a tizenegy néhány évvel idősebb vöröses-barnás hajú fél-elf arcába. – Nem éri meg magad alatt lenni, amikor én hívlak őrségbe, kuzin. Komolyan borzasztóbb vagy, mint Kyel. Ő legalább felesküdött a vérontásra.
- Én is felesküdtem rá. – érkezik a komor válasz Danilo részéről. – De ennek a lehetősége egyre kevesebb és kevesebb.
- Tudom. De ismered az ifiabb Ravenwinget. Nem hagyja, hogy feladjuk és ebben igaza is van.
- Valamiért meg van az az érzésem, hogy vesztünkbe rohanunk.
Folyt. köv.
Ps: EZ nem Az a Trónok Harcából már ismert Éjféli őrség ^^ Csak szólok, nem találtam jobb fejezet címet, és Reyan még így is fújt rám egy hangyányit, a kitalációért. De akkor is ez marad ^^
Ps2: A cím pedig nem helyesírási hiba. *sóhaj* Valamiért nem szerette meg a rendszer... de ez nem baj. Majd keresek valami egérutat, ahogy általában rossz szokásom keresni.
Ps3: Ha már helyesírási hibák, nos azokért bocsánat. Khm... még nem vagyok egy helyesíró bajnok.
© 2014 - 2024 SusannaWinter
Comments0
Join the community to add your comment. Already a deviant? Log In